"Vannak személyek, akik hozzánk beszélnek, de meg sem halljuk őket. Vannak, akik megsebeznek, de rajtunk még heg sem marad, de vannak személyek, akik egyszerűen megjelennek az életünkben, és örökre nyomot hagynak bennünk." - Cecília Meireles

Július 24. Péntek - Megcsörrent a telefon, ránéztem a kijelzőre, és egy olyan számot láttam, ami nem volt ismerős számomra. Nem tudtam ki lehet az, s unottan szóltam bele, hogy TESSÉK. Erre meghallottam egy bugó férfihangot, hogy "Agatha" te vagy az? Ledöbbentem, hogy ki lehet az, de helyeseltem. Elkezdte ecsetelni, hogy ismerjük egymást, mert régi melóhelyemen ellenőriztem a teherautóját. S jött a döbbenet, hogy Ő az, aki már azóta tetszik nekem, mióta megpillantottam, pedig annak már jó pár éve. A neve legyen: "John".  Innentől elfogott az-az ismerős érzés, hogy Ő kell nekem, de mindenáron. A szívem hevesen kezdett verni, és a torkomban dobogott. A körülöttem lévő világ megszűnt létezni, csak az Ő hangját hallottam már. Rögtön a lényegre tért. Azt mondta látni akar (hát gondolhatjátok mit éreztem, mintha madarat fogtam volna). Aztán folytatta tovább, hogy nincs valami jó passzban és ez miatt van rám szüksége (hát ez kicsit lelombozott, hisz nem épp úgy gondolt rám, ahogy azt vártam volna). Na de gondoltam, mit számít ez most, látni akarom és kész. A többi majd alakul. Épp elfoglalt voltam aznap, sőt a hétvégém is be volt táblázva, de lebeszéltük a vasárnapot egy találkára. Miután letettem a telefont, nem tudtam már másra koncentrálni. Csak Ő járt a fejembe. Így, ahogy csak bírtam, próbáltam hazasietni. Úgy éreztem muszáj sietnem, mert valami történni fog. És lám, épphogy hazaértem megint csörgött a telcsim, hogy nem bír várni vasárnapig, és menjek még ma, mert látni akar. Pár másodperc hezitálás után beleegyeztem. 1 órám volt elkészülni a vonat indulásáig, de siettem ahogy tudtam. Végülis elértem a vonatot, és már száguldottam is felé. Cikáztak a fejemben a gondolatok (kétségek közt örlődtem, nem tudtam helyes-e amit teszek). De félúton megvilágosodtam. Úgy döntöttem, történjen bármi, megéri a dolog. Úgy éreztem nem veszíthetek, hisz nincs mit. És ...... MEGÉRKEZTEM. 

Még a vonaton voltam, mikor megpillantottam, hogy a peronon áll. Nem kellett keresgélnem, azonnal megismertem őt. Igaz az arca kissé megváltozott (beesett volt), az alakja is változott (lefogyott), de Ő volt az (még mindig vonzó volt számomra). Leszálltam a vonatról, és lassan felé indultam (ő is megismert, mert rögtön felém fordult és már mosolygott is). Ekkor elszállt az idegességem, és én is rámosolyogtam.  Puszival, öleléssel fogadtuk egymást, mint két jó ismerős. Mintha mindent tudnánk egymásról (pedig 3 év telt el az utolsó találkozásunk óta, ami ugye nem kevés idő). Azonnal beszélgetni kezdtünk, hogy mi is történt eddig velünk. Nem voltak gátlásaink, mindent kimondtunk (jót és rosszat is). Sok mindent csináltunk aznap este. Elmentünk kaját venni. Majd lakásra mentünk. Na ez most biztos félreérthető lehet, de nem a szex fordult meg elsőre egyikünk fejében sem (pedig talán ez jön belőle). Az első dolgunk a vacsora volt, utánna kávé, cigi, és jött a tartalmas beszélgetés. Sokat beszélgettünk, legtöbbet róla, de én is sokat meséltem. Majd szinte észrevétlenül az ágyba kötöttünk ki, és megtörtént az, aminek meg kellett (na ez már a testek heves egymásba olvadása volt). Minden pillanat észvesztő volt. Testem lázban égett, annyira kívántam őt. Miután végetért a vágy, leheveredtünk egymás mellé. Csöndbe voltunk, simogattuk egymást, és elaludtunk egymás mellett. Hát így kezdődött el a tartalmas történetünk, mely még nem tudom merre vezet, de a megérzésem jót sugall.